Túra és boldogság

Mióta visszaköltöztem szülővárosrészembe, az idő nem volt oly' kegyes, hogy egy hosszabb kirándulást tegyek. Ma viszont csodás napsütéses volt az idő, hát kirajzottunk a sötét lakásból.
Lányom az unokámat vitte csavarogni, én meg - összekötve a kellemest a hasznossal - bevásárlásokat bonyolítottam. Jó sokfelé kellett mennem, így sétálva, nézelődve töltöttem vagy öt órát. Egyszer azért hazajöttem, mert nem bírtam volna már hová pakolni.

Szóval, néztem a környezetet, és alig láttam változást. Persze ennek örülök, mert ha az ember szinte minden követ ismer a környezetében, hát örül, ha találkoznak újra.

Nem a szépsége varázsolt el a látottaknak, hanem a felidézett emlékek.
Az órás, ahol a számológépemben cseréltettem a gomb elemet, az a Bisztró, ahová nyugodtan beülhettünk kamaszlányként is, mert tiszta üveg portálja miatt a kerületi zsiványok, kéjhölgyek, stricik nem szerették.

Itt jártam középiskolába, barátnőim a város különböző pontjain laktak, ha suli után még együtt akartunk maradni, akkor jártuk a kerület utcáit. Ám télen, vagy esős időben nem volt hová behúzódni, mert az eszpresszók zöme kétes elemekkel volt zsúfolva. Ebből következően rendszeresen razziáztak a rendőrök, akik minket mindig kiparancsoltak ezekről a bűntanyákról. Egy ilyen alkalommal tanácsolta nekünk egy kedves nyominger, hogy abba a bisztróba járjunk, az biztonságos.

Mivel terasza is volt, hát még a jó idős sétáink is megritkultak, minden délutánt ott töltöttünk.

Volt egy pincérnő, akit mi Tündérkének hívtunk. Külsőre nem lehetett volna ráfogni, mert egyáltalán nem volt légies, mint ahogy az egy tündértől várható lenne. Alacsony volt, és ...mondjuk: erősen molett. Miután látta, hogy húszfilléresekből szedjük össze az egy kávéra való 3,60 Ft-ot, és ezt isszuk hárman egész délután, bizony előfordult, hogy mindhármunknak hozott kávét... Hiába tiltakoztunk, nyaranta még hűtött őszibarack lével is megvendégelt bennünket. Amikor valamelyikünk "nagyobb" összeghez jutott, akkor fizettünk mindenért, de egy fillér borravalót sem fogadott el tőlünk.
Hát nem ilyen egy jó tündér? Imádtuk.

Láttam vadonatúj épületeket, meg láttam azokat a régieket, amelyeken még látszottak az '56-os lövések nyomai. [remélem, nem a háborúé????]

Tágra nyitott orral szívtam magamba a régóta nélkülözött város-szagot, olyan ez nekem, mint másnak a hegyi levegő.

Hátizsákom degeszre tömve, pénztárcám laposra aszva, vígan baktattam haza.

Azt olvastam valahol, hogy ma van a Boldogság Napja.
Én ma boldog voltam, sőt még mindig tart ez az érzés!