Labirintus

Mikor ideértem, ebbe a világba, egy hatalmas labirintus bejáratánál találtam magam.
Kezdetben kezek fogták kezem, óvó szemek vigyázták utam.

Amikor már elég erős lettem, elengedtek, keressem meg a magam útját.
Vidáman lépdeltem egy úton, nem is gondolva arra, ez-e vajon az én utam?
Aztán kétségeim támadtak, hát letértem, kerestem másikat.

Egy darabig jó volt, kellemes séta, aztán hirtelen magas, szúrós sövényfal vetett véget ennek az útnak.
Keresnem kellett másikat, és ismét csak másikat, sajnos egyre szűkebb járatokba kellett betérnem, egyre szúrósabb ágak vágtak pofán.

Mérgesen kerestem azt az utat, amelyiken végigmehetek méltósággal, és tisztességgel, ahol végül meglelem a kijáratot, ami az egész labirintusbéli bolyongás célja.

Végül találtam egy keskeny, de jól járható, kényelmes utat, ahol sétám során fény ölelt, Napban, Holdban, csillagokban gyönyörködhettem.
A bukszus is megszelídült, zöldellt és virágzott, illattal bódított. Végre megnyugvást leltem.

Aztán meghallottam. Talán csak megéreztem, de olyan mindegy: valaki segítséget kért.
Tudtam, hogy nem mehetek tovább, segítenem kell.

Nagyon nehéz volt eldöntenem, mi a helyes. Folytassam utamat azt, amit oly nehezen találtam meg, és ami oly kedves számomra, gondtalan sétákkal, természet adta gyönyörűségekkel tűzdelt? Vagy ismét térjek le segítve másnak, együtt új, szép utat keresve?

De, hát segítségemet kérték, nem tehetem meg, hogy nemet mondok!
Miért is?

Az én kezem is elengedték, hagyták, hagy bukdácsoljak, lépjek gödörbe, majd másszak ki egyedül… Igaz, én nem kértem segítséget, annál büszkébb vagyok! Minél nagyobb volt a kihívás annál inkább sarkallt a düh a megoldás felé.

Na, akkor most miért is hezitálok? Ez is kihívás, nem is akármilyen!

Nos, segítségem elnyerte méltatlan jutalmát: sötét, hideg, ösvényen, tőrméretű tövisek szabdalják lelkem, és, bár acélburokká edzett a sok küzdelem, mégis ordítani tudnék a fájdalomtól.

Leginkább azzal küszködöm, hogyan, miként találjam meg ismét a saját utam, mert EZ nem az enyém!

Van alternatíva, de akkor minden segítségem hiábavaló volt… Ez nem megoldás, valami mást kell találnom.

Halovány reményem van, de olyan távoli a megvalósíthatóság esélye, hogy elképzelni sem tudom, miként viselem el ezt a helyzetet addig.

Az eszem talán elfogadja a jelent, mert halványan, de látszik némi kiút, de a lelkem megnyomorodott…

Nincs más megoldás, szenvednem kell még, de talán ez az én igazi utam?!
Tán csak nem?

Lehet, hogy a kényszerűségből vállalt hosszú idő alatt megszokom a fénytelen sötétséget, vagy kitalálom, hogyan teremtsek magam köré fényt és ragyogást.

Talán képes leszek arra is, hogy a bennem lévő fényességet kiengedve, békét leljek ezen az úton is.

Most még friss a trauma, nehéz szembe menni az elveimmel, de vannak már pillanatok, mikor kevésbé fáj.

Micsoda lehetetlen dolog ez!
Eddig mindig úgy éreztem, ha segítséget nyújtok valakinek, attól boldogabb lettem.
Igaz, nem tettem semmit kötelességből, csak emberségből.

Hajjaj, labirintus! Remélem nincs hozzám túl közel, lesz még időm megkeresni fénytől, virágoktól tarkított utamat, ahonnan nem fáj kilépni, ha elérem kijáratot!