Hiányérzet

Nagyon, de nagyon hiányzik az életemből egy szőrös, doromboló, nyugodt macska!

Évek óta mindig volt a közelembe legalább egy macska. Volt, hogy egy egész családot istápoltam, bár nem voltak az enyémek. Senkié sem, a ház pincéjéből kerültek elő, és ki-be járkáltak a földszinti nyitott ablakon.

Aztán a lányom hozta magával a macskáját, igazi panel-macskát. Mivel én egész nap otthon voltam, hát én voltam a mindene.

Elköltöztünk, nem vihettük magunkkal, hát vidékre került, ahol nagyon jól érzi magát, már másodszor lesz anyuka.

Az új helyemen volt egy karthauzi macska. Nem volt egyszerű eset, de, mivel ott is én voltam otthon egész nap, hát velem töltötte a napját.

Azt a tekintetet, míg élek nem felejtem el, mikor elköltözésemkor a szobát eredeti állapotába hozva [saját motyómat elcsomagolva] személytelenné tettem. Szerettem volna tőle is elbúcsúzni, de csak ült a szoba közepén, és úgy nézett rám, tágra nyílt szemekkel, nem értve a dolgokat, temérdek szemrehányással ostorozva amúgy sem vidám lelkem, hogy még a könnyem is kicsordult.

Most, hogy nagyobbik lányom családjával élek, itt nincs macska. Lányom nem szereti az állatokat.
Pici unokám már járkál a lakásban fáradhatatlanul, mindenhol ott van.
Igaz, a vőm azt mondta, hogy a saját szobámban tarthatok macskát, de hát hogyan? Nem lehetek állandóan csukott ajtó mögött, meg nem zárhatom ki az unokámat sem!

Nem akarok konfliktust a macskaszőrök miatt, meg nem olcsó manapság a nyugdíjból szobamacskát tartani.

Pedig esténként, mikor elvackolom magam a fotelben, annyira hiányzik az ölemből egy szőrös doromboló!