Bűnügyek a várólistán!

 

Nagy munkában vagyok, ami izgalmas, érdekes.

Talán van, akinek nem újság, de már egy bűnügyi regényem megjelent, a második készen van, a harmadikat most írom.

Amiért most szólok, annak oka van:

Az első könyv kiadójával bontottuk a szerződés, amint (bizonyos időbe beletelik) lekerül a kínálatából, már töltöm is fel a megszokott kiadómhoz.

Röviddel utána a másodikat is, a harmadikra még várni kell egy kicsit.

A három történet önmagában is megáll, de szerettem volna, ha együtt, egy helyen vannak jelen.

Mindhárom történetnek azonosak a főszereplői, ez a motívum köti össze a regényeket.

Sheldon Silverman, a Scotland Yard kiemelt ügyekkel foglalkozó csoportjának főnöke, valamint Abbygael Clever kriminálpszichológus alkotja a nyomozópárost.

Eddig jó visszajelzéseket kaptam a kész regényről is, meg a többiből közölt részletekről is, ezért kíváncsian várom, megközelíti-e a kereslet az eddig már megjelent könyveimet.

A napokban elolvastam az első könyvem. Szörnyű, hogy mennyi hibát találtam benne!

Azóta sokat tanultam, volt-van némi segítségem, mert vannak még önzetlen emberek!

Ez a három könyv már nem viseli magán lépten-nyomon az amatőrségem jeleit, nem mondom azt, hogy tökéletes, de határozott fejlődést mutat.

Ezeket már nyugodtabb szívvel ajánlom olvasására mindenkinek, aki szereti az izgalmat, a titokzatosságot, némi humort, sok párbeszédet.

Néhány hét, és olvasható, vásárolható lesz, legalább az első kettő!

Gondolatok az "alkotásról"

Már egy éve annak, hogy "véletlenül" elkezdtem regényeket írni.
Tudatlanul, csupán az ösztöneim által vezérelve.
Semmi tematika, vázlat, elképzelés, csak úgy, ahogy jött elő a felemből.
Aztán - mert éreztem, nem jól csinálom - sokszor átolvastam, javítottam, míg végül megjelentettem.
Nem állított meg az sem, hogy tisztában voltam amatőrségem ezernyi látható jelével, folytattam tovább.

Minél több anyagot olvastam a témában, annál inkább éreztem, szörnyű, amit eddig letettem az asztalra.

Mostanában már másként írok. Nem jól, de jobban. Írás közben tanulok.

Ilyenkor nagyon jól jön egy kedves olvasó segítsége, pláne, ha ő már lényegesen többet tud az írás mesterségéről.
Legutolsónak megjelent könyvemhez írt egy kedves kritikát, ám tájékoztatott arról, hogy kiszűrte a hibáimat is, de nem akar megbántani.
Kértem, küldje el, ha már nem is áll módomban javítani, de nagy hasznomra lenne.
Elküldte, és nagyon örültem. Annak külön örültem, hogy a már késznek gondolt, de még nem publikált következő regényt is kérte, küldjem el, örömmel olvasná!
Egyrészt nagyon megtisztelt ezzel a kéréssel, másrészt, rengeteget segített azzal, hogy folyamatosan küldte a javítandó részeket megjegyzéssel, magyarázattal.

Elgondolkoztam ezen a nagyon komoly segítségen:
Adva van egy ember, akiről a világon semmit sem tudok, csak a szavait, gondolatait ismerem, annak is csak szűk részét, amit közzé tesz. Mégis, segít nekem, átadja tudása egy részét, amit én nem tudok viszonozni, hiszen az én tudásom a témában alig több a semminél.

Van valaki, aki önzetlenül segíti botladozásom, és - milyen érdekes - azt sem tudom, nő, férfi, milyen korú, mi a neve, de mindez nem is számít, csak az, hogy milyen emberséges.

Soha senkitől nem kaptam segítséget, pedig számos "ismerősöm " van, aki konyít az irodalomhoz, de már úgy veszem észre, hogy nem olvassák az írásaimat sem. A blogjaimat sem. Mintha nem is lennék.

Alkotni valamit, különösen jót alkotni, nagyon nehéz és fáradságos folyamat.
Hiába olvasom át ezerszer, javítom, átfogalmazom, átsiklik az ember ugyan azokon a bődületes szarvashibákon. Kell, elengedhetetlen a külső segítség! Pénzért kapnék szakembert erre a célra, de nincs pénzem.

A sors megajándékozott egy EMBERrel, aki átsegít a nehézségeken, szakmai buktatókon, tanácsokkal lát el, pedig ő sem tud rólam többet, csak amennyit az írásaimból kiolvas.

Néhány hét múlva megjelenek újabb könyv(ek)el, amiket a tőle kapott tanácsok alapján jobbá próbáltam tenni.

Hálámat ki sem tudom fejezni!