Sunshine!!!

Hajnal felé járt az idő, mire végre elaludtam. Tudtam, ez azért van, mert időváltozás várható.
És lőn!

Napsütéses reggelre ébredtem, már nem is emlékszem mikor volt ilyen!

Itthon volt dolgom, hát az ablakból figyeltem a Nap járását.
Teljes izgalomban voltam, mikor az első emelet gangját fényezte..., na, még egy kicsit, érj már ide!

Nem. Ide nem süt be a Nap.
Már eldöntöttem, mekkora, milyen balkonládát veszek, hogy rögzítem.
Most kezdhetem böngészni az Internetes oldalakat, melyik virág, növény kerüljön az ablakomba, amelyiknek nem létszükséglet a Nap! Van ilyen?

Azt már tudom, hogy a szobámba valami alaszkai zuzmót, vagy szibériai susnyást cserepezek, mert itt barlangi sötétség és hőmérséklet az uralkodó.

Bár ellensége vagyok a művirágoknak, lehet mégis ráfanyalodom, hogy legyen valami szín, vidámság, még ha mű is.

Labirintus

Mikor ideértem, ebbe a világba, egy hatalmas labirintus bejáratánál találtam magam.
Kezdetben kezek fogták kezem, óvó szemek vigyázták utam.

Amikor már elég erős lettem, elengedtek, keressem meg a magam útját.
Vidáman lépdeltem egy úton, nem is gondolva arra, ez-e vajon az én utam?
Aztán kétségeim támadtak, hát letértem, kerestem másikat.

Egy darabig jó volt, kellemes séta, aztán hirtelen magas, szúrós sövényfal vetett véget ennek az útnak.
Keresnem kellett másikat, és ismét csak másikat, sajnos egyre szűkebb járatokba kellett betérnem, egyre szúrósabb ágak vágtak pofán.

Mérgesen kerestem azt az utat, amelyiken végigmehetek méltósággal, és tisztességgel, ahol végül meglelem a kijáratot, ami az egész labirintusbéli bolyongás célja.

Végül találtam egy keskeny, de jól járható, kényelmes utat, ahol sétám során fény ölelt, Napban, Holdban, csillagokban gyönyörködhettem.
A bukszus is megszelídült, zöldellt és virágzott, illattal bódított. Végre megnyugvást leltem.

Aztán meghallottam. Talán csak megéreztem, de olyan mindegy: valaki segítséget kért.
Tudtam, hogy nem mehetek tovább, segítenem kell.

Nagyon nehéz volt eldöntenem, mi a helyes. Folytassam utamat azt, amit oly nehezen találtam meg, és ami oly kedves számomra, gondtalan sétákkal, természet adta gyönyörűségekkel tűzdelt? Vagy ismét térjek le segítve másnak, együtt új, szép utat keresve?

De, hát segítségemet kérték, nem tehetem meg, hogy nemet mondok!
Miért is?

Az én kezem is elengedték, hagyták, hagy bukdácsoljak, lépjek gödörbe, majd másszak ki egyedül… Igaz, én nem kértem segítséget, annál büszkébb vagyok! Minél nagyobb volt a kihívás annál inkább sarkallt a düh a megoldás felé.

Na, akkor most miért is hezitálok? Ez is kihívás, nem is akármilyen!

Nos, segítségem elnyerte méltatlan jutalmát: sötét, hideg, ösvényen, tőrméretű tövisek szabdalják lelkem, és, bár acélburokká edzett a sok küzdelem, mégis ordítani tudnék a fájdalomtól.

Leginkább azzal küszködöm, hogyan, miként találjam meg ismét a saját utam, mert EZ nem az enyém!

Van alternatíva, de akkor minden segítségem hiábavaló volt… Ez nem megoldás, valami mást kell találnom.

Halovány reményem van, de olyan távoli a megvalósíthatóság esélye, hogy elképzelni sem tudom, miként viselem el ezt a helyzetet addig.

Az eszem talán elfogadja a jelent, mert halványan, de látszik némi kiút, de a lelkem megnyomorodott…

Nincs más megoldás, szenvednem kell még, de talán ez az én igazi utam?!
Tán csak nem?

Lehet, hogy a kényszerűségből vállalt hosszú idő alatt megszokom a fénytelen sötétséget, vagy kitalálom, hogyan teremtsek magam köré fényt és ragyogást.

Talán képes leszek arra is, hogy a bennem lévő fényességet kiengedve, békét leljek ezen az úton is.

Most még friss a trauma, nehéz szembe menni az elveimmel, de vannak már pillanatok, mikor kevésbé fáj.

Micsoda lehetetlen dolog ez!
Eddig mindig úgy éreztem, ha segítséget nyújtok valakinek, attól boldogabb lettem.
Igaz, nem tettem semmit kötelességből, csak emberségből.

Hajjaj, labirintus! Remélem nincs hozzám túl közel, lesz még időm megkeresni fénytől, virágoktól tarkított utamat, ahonnan nem fáj kilépni, ha elérem kijáratot!

Fortyogó méreg

   

Kinyitom a szemem, és, bár az ablak tökéletesen szemben van az ágyammal, mégis csak rideg szürkeséget látok. Borzongva újra behunyom. A szomszéd szobából a gyerek gügyögése, tv, vagy videó hangja, zenéje szűrődik be, de ez egyáltalán nem zavar.

A paplan alatt jó meleg van, szemem kár is kinyitni, akkor sem lesz világosabb…
Nem akarok felkelni. Aludni szeretnék, sokáig, örökké.
Forgolódom, mint csirke a nyárson, de már a hátam is kezd fájni a sok fekvéstől.

Kidob az ágy. Miközben öltözöm, arra jutottam, hogy ez a nap már a kutyáké.
Kivonszolom magam a konyhába, éppen csak intek lányom és a kicsi felé, megmelegítem a kávém, majd beviszem az íróasztalhoz.
Bekapcsolom a gépet, kávézom, rágyújtok.

És kezdődik a téboly!
Nem tudom megnyitni a leveleimet, mert lefagy, homokórázik, nem tud kapcsolódni!
Hangosan szitkozódom, de ez nem hallatszik el a becses szolgáltatóhoz, aki nem képes teljesíteni a szerződésben vállalt szolgáltatást, sőt, még kötbért akar felszámítani, ha a nem megfelelő teljesítésért bontani szeretnénk a szerződést. Mert már három alkalommal is kihívtunk szerelőket, akik szerint ők mindent jól csináltak, a mi gépeinkben van a hiba.

Gondoltuk, váltunk szolgáltatót, de ebben a házban csak ez a ..a…igaz, hogy a legnagyobb, meg a legrégebbi, meg a legdrágább – és ezzel együtt a legrosszabb is.
Mert nem elég az, hogy nem jön az internet, de a tv sem tökéletes. Minden beavatkozás nélkül önállóan lapozgat a csatornák között, vagy megmerevedik hosszú percekre, esetleg bezöldül a képernyő, majd kockásra vált…
Érdekes módon, mikor itt vannak a szerelők, akkor minden tökéletesen működik.

Ifjabbik vejem átnézte a gépem, mert szakmája, ért hozzá. Summa-summarum: a géppel nincs semmi baj!
Tehetetlenségemben a T. „szolgáltatót” átkozom, az összes felmenőivel együtt.

Hagyom a gépet, vastag pulóvert veszek, és ráülök a radiátorra.
Háttal a sötétségbe burkolózó gyűlölt, kihalt udvarnak.

Fázom. Forrongnak bennem az indulatok.
Már megint elönt a tehetetlen keserűség! Mekkora egy barom vagyok én!

Volt jó meleg, világos szobám, villámgyors internetem, senkit nem zavart, ha elaludtam a tv mellett, míg az nem volt kikapcsolva.

Ez ám az útvesztő!
Míg jártam a sima utamat, minden rendben volt, napfény ölelt, macska volt a közelemben. Csupa olyasmi, amim most nincs, és nem is lehet.

Valaki segítségre szorult. Gondoltam, segítek, ettől még akár jó is lehetett volna, de nem így lett.

A szobám egy hideg, sötét hodály, fény ide e nem jut, meleg is csak kevés.
Macska sem lehet, mert szőrös. [alapvető]

Az indulatok gyűlnek bennem, mérgeznek, passzívvá, érdektelenné váltam, ha írok is valamit, azt átszövi ez a bennem lévő keserű méreg.

ÉLET.
Ez?
Menekülnék, de nem tudok. Még nem, várnom kell.
Sokáig.
Addig megőrülök, vagy végleg megkeseredett undok boszorka lesz belőlem.
Vagy belepusztulok.

Megint hétköznapok

Elmúlt az Ünnep, annak minden örömével, melegével.
Bár - be kell vallanom - még beburkol az a csodás érzés, amit szeretteimmel töltött fél napnyi együttlét okozott.

Vasárnap volt a nagy nyüzsi, hétfőn meg jól kipihentem magam. Egyedül voltam, és igencsak lazára vettem a figurát.

Fotelem a radiátorra tapasztva - nagyon hűvös volt -, notebook belőve jó, izgalmas krimikre, maradékos tálkák a hűtőből bevándoroltak mellém, és én csak ettem, filmet néztem. Hármat. Hosszút.

Istenien éreztem magam.

Este aztán megint filmeztem, de most a tv jóvoltából. Addig szemezgettem, míg nem találtam nekem való, jó, sokat mondó filmet.

Szomorú, de ma itt is aktuális, ez a régi, Amerikában megtörtént eset.
A rasszizmus az ember legrondább tulajdonsága.
Denzel Washington alakítása tette igazán tökéletessé.

Van min elmélkednem a film után.

Szeretem az olyan filmeket, amelyek mély nyomot hagynak bennem, amiket tovább kell gondolni, esetleg még olvasni is kell hozzá valamit.

Ma már hétköznap van, de még nem hagyott el az Ünnep szelleme.

Nyuszi + tojás + csibe = HÚSVÉT!

Renyheség

Tegnap nem írtam egyetlen sort sem.
Nem is nagyon olvastam, szinte csak az időjárásra vonatkozó cikkeket.
Ma sincs jobb napom..., már annyira elegem van ebből a vacak időből!

Húsvétra készülünk, de karácsonyi időjárásban...
Mitől kéne jókedvemnek lenni? Még a piacra sincs kedvem kimenni ebben a hidegben. Aztán majd hétvégére minden olyan drága lesz, hogy felmegy a pumpám.

Kába vagyok, lusta, közömbös, nem érdekel semmi.

Magamban megfogadtam anno, mikor ezt a blogot elindítottam, hogy minden nap írok valamit.
Na, ez már nem jött össze.
Olvasó is alig van, minek strapáljam magam.

Persze, tisztában vagyok azzal, hogy semmitmondó dolgokról írok. Miért is olvasnák?

Nem osztom meg, nincsenek "köreim", ki látná, hogy van egy ilyen blog? Senki.

Szenzációhajhász világunkban miért is lenne érdekes egy hétköznapi ember véleménye, gondolatai?

Miután senkinek nem hiányzom, hát hallgatok egy ideig.
Persze, ez sem biztos. A kedvemtől függ.

Majd meglátjuk.

Hiányérzet

Nagyon, de nagyon hiányzik az életemből egy szőrös, doromboló, nyugodt macska!

Évek óta mindig volt a közelembe legalább egy macska. Volt, hogy egy egész családot istápoltam, bár nem voltak az enyémek. Senkié sem, a ház pincéjéből kerültek elő, és ki-be járkáltak a földszinti nyitott ablakon.

Aztán a lányom hozta magával a macskáját, igazi panel-macskát. Mivel én egész nap otthon voltam, hát én voltam a mindene.

Elköltöztünk, nem vihettük magunkkal, hát vidékre került, ahol nagyon jól érzi magát, már másodszor lesz anyuka.

Az új helyemen volt egy karthauzi macska. Nem volt egyszerű eset, de, mivel ott is én voltam otthon egész nap, hát velem töltötte a napját.

Azt a tekintetet, míg élek nem felejtem el, mikor elköltözésemkor a szobát eredeti állapotába hozva [saját motyómat elcsomagolva] személytelenné tettem. Szerettem volna tőle is elbúcsúzni, de csak ült a szoba közepén, és úgy nézett rám, tágra nyílt szemekkel, nem értve a dolgokat, temérdek szemrehányással ostorozva amúgy sem vidám lelkem, hogy még a könnyem is kicsordult.

Most, hogy nagyobbik lányom családjával élek, itt nincs macska. Lányom nem szereti az állatokat.
Pici unokám már járkál a lakásban fáradhatatlanul, mindenhol ott van.
Igaz, a vőm azt mondta, hogy a saját szobámban tarthatok macskát, de hát hogyan? Nem lehetek állandóan csukott ajtó mögött, meg nem zárhatom ki az unokámat sem!

Nem akarok konfliktust a macskaszőrök miatt, meg nem olcsó manapság a nyugdíjból szobamacskát tartani.

Pedig esténként, mikor elvackolom magam a fotelben, annyira hiányzik az ölemből egy szőrös doromboló!