Örökség /részlet/

 

Még aludtak a gyerekek, mikor Colin a kertésszel becipelte a dézsában álló fenyőt.

Morti is még aludt, mikor a két kismanó mellébújt suttogva.

– Anyu…, ébjedj! Vajami van ott jent! – susogta Ari anyja fülébe, miközben mindkét gyerek szorosan ölelte a nyakát.

– Né, már! Megfojtjátok anyátokat! Mi van, mi baj?

– Deje… – cibálta le róla a paplant Eni.

– Apu hol van? – kérdezte ásítva Morti.

– Ott, jent, deje… – húzgálta a pizsamáját a kislány. Ari az ajtóból kukucskált bátortalanul.

Morti megfogta a két parányi kezet, aztán lassan lementek a lépcsőn.

– Játod? Féjek… – bújt mögé Eni.

– Ari, remélem, te nem félsz? – kérdezte a fiúcskát.

– Én azstán nem. Mijazs, Anyu? – mutatta a hatalmas fát.

Colin éppen kijött a gardróbból, nevetve nézte a rémült aprónépet.

Odajött, felkapta Arit, míg Morti Enit emelte karjára.

– Ez egy fenyőfa. Majd együtt felöltöztetjük csillogó, villogó díszekkel, és amikor már nagyon szép lesz, akkor karácsonyfának hívják.

– Tudom máj! Van a könyvemben! – kiáltott a kislány.

Ari is lekéredzkedett apja öléből, majd nagy komolysággal körbejárta a fát.

– Apu, azs ajanydiókat is fejjakjuk?

– Mindent, amit készítettünk.

– Amit Anyu sütött, azst is?

– Lesz olyan is, de nem mind.

– Te is segítes, Anyu?

– Együtt fogjuk felöltöztetni. Van ám még sok szép dísz! Ebéd után nem kell aludni menni, hanem felöltöztetjük a fenyőfát, hogy karácsonyfa legyen belőle.

– Nem kejj ajudni? Hajjod, Aji? Jaj, de jó! – tapsikolt Eni.

– Mit kértek reggelit?

– Kakaót – vágta rá Ari.

– Én nem! Kávét kéjek! – tiltakozott Eni.

Reggeli után kimentek mindannyian egy kicsit játszani, kutyázni. Rohangásztak a srácok, kergettek kutyát, macskát. Morti gondolta, jól kifáradnak.

Nagyot tévedett. Colin befogta őket fahasábokat hordani a kandalló melletti tárolóba. Egyesével hordták, minden darabnál megmászva a pincelépcsőt, ám meg sem kottyant nekik.

– Mikoj jezs máj ebéd? – kérdezték minden fordulónál.

Morti csak mosolygott. Teleették magukat reggel, biztos, hogy nem éhesek. Az időt sürgetnék ilyen módon.

Ebédre – hagyományosan – virslit ettek. Izgatottan érdeklődtek, mikor fogják azt enni, amit anyjuk éppen most készít.

Colin kitartóan, türelmesen magyarázott, minden kérdésre válaszolt, közben segélyt kérőn nézett Mortira. Az csak vigyorgott, megrántotta a vállát, majd a konyhára mutatott jelezve, ő nem ér rá!

– Na, én máj megebédejtem! Kösönöm sépen! – pattant le Ari a székről.

Eni is követte, Colin kénytelen volt velük tartani.

Morti is otthagyta a konyhát, majd bement a gardróbba, dobozokkal megrakva került elő.

– Hű, azs miazs? – rohanták meg a gyerekek.

– Lassabban, hékás! – szólt rájuk Morti. – Ezek igazi, drága díszek, nagyon törékenyek, és megvágnak, ha eltörik, ezért ezeket Apu, vagy én akasztjuk a fára. A ti dolgotok az aranydiók, papírdíszek. Értitek?

– Igen Anyu! – válaszoltak kórusban.

Késő délután lett, mire elkészült a fa. Colin felrakta az égősort is, de nem kapcsolta fel.

– Sép jett – állapította meg Ari.

– Nadon sép – csatlakozott Eni, majd folytatta – és most akkoj mi jezs?

– Fürdés és ünneplőbe öltözés következik!

– Mjéjt?

– Mert ünnep lett, amíg a fát díszítettük.

– Vajaki jön, igazs?

– Lehet. Na, sipirc, a fürdőbe!

Colin felügyelt a fürdésnél, aztán átadta a stafétabotot Mortinak. Ő is letusolt, majd felöltözött szolid ünneplőbe.

Morti ádáz csatát vívott a ruhák kiválasztásánál, Eni, töpörtyű létére igazi nő volt. Bőgött egy sort, miszerint egyik ruhája sem eléggé ünnepi. Ari meg azért cirkuszolt, mert nem akart nyakkendőt, és egyáltalán, minek ez a hajcihő! Közben Morti is próbált felöltözni. Végül elkészültek mindhárman. A két gyerek a tükör előtt fikázta a másikat, Morti kiszaladt a lépcsőre, intett Colinnak, aztán véget vetett a vitának. Kézen fogta a gyerekeket, majd kiléptek a szobából. Gyerekek által ismert karácsonyi dalok szóltak a hangszórókból, a karácsonyfán sziporkáztak a csillagszórók, ragyogtak az égők, a díszek.

A két gyermek tátott szájjal nézte, azt sem vették észre, hogy apjuk a háttérben áll. Elengedték anyjuk kezét, a korlát rácsaiba kapaszkodva lassan lépkedtek le a lépcsőn, tekintetüket le nem véve a ragyogó fáról. Közel mentek, nézték, közben fogták egymás kezét. A csillagszórók kimúltak. Colin átölelte Mortit, úgy nézték a két megilletődött csöppséget.

Ari hátrafordult.

– Most van ünnep?

– Igen, a szeretet ünnepe – válaszolt Morti, majd leguggoltak a gyerekekhez, átölelve egymást mondták: Boldog karácsonyt!

– Mi van itt a fa mellett? Nem nézitek meg?

– De! – rohant mind a kettő. Tépték a papírt, a szülők segítettek, hogy mindenki azt bontsa, ami az övé.

– Ennyi juha! Nahát, és sekjény, meg ágy is a babámnak!

– Építő! Hujjá!

– Ezs miezs? – nézegette a xilofont a kislány.

– Zenét lehet vele csinálni, figyelj csak! – Morti ütögetve egy ismert dallamot idézett fel.

– Nahát! És ezs? – firtatta Eni, most az elektromos kis zongorát nézegetve – Tudom, ezs is zsenéj, csak nyomom  azsokat a… mik azsoknak a nevük?

– Billentyű a neve, és valóban, azt kell nyomkodni. Próbálgassad!

– Most nem, inkább babázsok… – válaszolt a kislány.

Egész este folyt az önfeledt játék a kandalló előtt. A tűz vígan pattogott.

Morti tálalta az ünnepi vacsorát, ám alig bírták odarángatni a kölyköket. Végül Colin elmagyarázta, hogy az ünnep csak akkor érvényes, ha elfogyasztják az ünnepi vacsorát.

– Ezséjt kejjet kiöjtözsni! Nem éjted, te buta! – okította bátyját Eni.

Végül is az éhség meg a kíváncsiság, hogy miket is főzött az anyjuk, győzött, jó étvággyal ettek mindenből.

Morti leszedte az asztalt, aztán odaköltöztek a kandalló elé, beengedve Hattyút is.

Könnyű fehérbort iszogatva figyelték a gyerekek önfeledt játékát.

Colin magához húzta a nejét, csókot lehelt a szájára. Morti értette, ez a köszönet, a hála kifejezése volt.

Ez a kép, egy csodás karácsonyi idill, egy boldog család képe. Komoly férfiú, csinos feleség, két, gyönyörű gyermek, kutyával, macskával, szép házban csodás karácsonyfával.

Morti döbbenten érezte azt, hogy az imént lefestett kép, az nem egy giccses képeslap, ez a valóság, ez az ő élete!

Rémülten rohant a gardróbba, keresni azt a dobozt, amit anyja vett régen, mikor még kicsik voltak. Azok a díszek, az a három, az nem hiányozhat a fáról! Anyu! Hová tetted? Még végig sem mondta a szavakat, mikor észrevette a kis dobozt. Kibontotta, aztán, csak úgy a kezével takarva vitte ki. Odasomfordált a fához, majd magasra nyújtózva elhelyezte az arannyal futtatott üvegdíszeket, amelyek mindegyike jelentéssel bírt. Egy aranyozott karácsonyfa, az ünnep jelképe, a jászlat ábrázoló dísz a Szentestét jelenti, a kitárt szárnyú, aranyozott angyal hármuk lelkének örök együttlétét.

Kissé elpityeredett, de Colin résen volt, átölelve súgta a fülébe:

– Biztosan itt vannak…

– Ott… – mutatott az önfeledten játszó gyerekek felé.

– Nevükben, igen.

– Nem, valójában bennük születtek újra. Remélem, megérjük, és meglátod, igazam van!

Colin tétován mosolygott.

– Ott, a szülőszobán, állandóan anyám szavát hallottam, mint a terhesség alatt is gyakran. Azt gondoltam, csak eszembe jutnak, amiket mesélt. Aztán, mikor a nevüket kérdezték, én nem is gondolkoztam… Talán nem is én mondtam… Annyira magától értetődő volt, olyan természetes.

– Gyere, igyunk még egy pohárral az emlékükre.

Ari és Eni felnézett komoly szemmel, majd egymásra pillantva tovább játszottak. Hattyú szűkölve, szimatolva körberohant a nappalin. Angus a házába rohant, a kandallóban egy fuvallat hatására felcsaptak a lángok.

Morti mosolyogva emelte meg a poharát, majd kiitta.