Elképzelem, amint beadva a derekam, meggyőzve saját magam: találkozom az Olvasó(i)mmal:
Kínosan feszengek, és decensen mosolygok.
Arcizmaim már szinte rángnak a kényszerű vigyortól.
Fáj a lábam a kölcsön kapott cipőben, kínok gyötrik testem a viselt, de számomra szokatlan melltartó miatt.
Egyetlen nyomtatott könyvem miatt vagyok itt.
Ez volt az első, amit írtam, és fizettem a kiadónak a nyomtatásért. Kiizzadtam, de sem a szerkesztést, tördelést nem tudtam megfizetni, ezért ez a legsilányabb könyvem.
A tartalma nem rossz, de csak annak, aki hasonló mentalitású, mint én; nem vagyunk sokan.
Ezt a könyvet kellene méltatni ahhoz, hogy megvegyék, olvassák.
Én erre képtelen vagyok: nem tartom elég jónak, a nyomtatás is hagy kívánnivalót maga után, ezért képtelen lennék beszélni róla; másrészt, idegen emberek közt nem tudok beszélni. Lehajtott fejjel kellene tennem, szorosra zárt szájjal, mivel gyalázatos állapotú a fogsorom (alig van). Szereplésre ezen külsőségek miatt nem is vállalkozom.
A pofámról ég a bőr, amikor valaki, aki talán olvasta (?) a könyvem, beszél róla, jókat mond, mert a cél, hogy megvegyék a hallgatók.
Van-e valaki itt, aki a könyvem miatt jött, vagy csak kíváncsiskodók, melegedni vágyók lézengenek a könyvesboltban?
Van, aki vesz a könyvből, és nekem beszélnem kell vele, dedikálnom!
Szörnyű! Kínos alig-mosollyal, nagyon szűkszavúan szólok, és tétován írom a nevet, ami nem a sajátom, csak írói álnév.
Egyre inkább elönt, valami elementáris düh.
Hazugság az egész, inkább krumplit árulnék a piacon!
Meg vagyok győződve arról, hogy egy ilyen megjelenéssel, beszélgetéssel az én esetemben nem szaporodik az olvasóim köre, sőt, aki eddig olvasott, mert nem ismert, még az is elfordul tőlem.
Én is ezt tenném, teljesen egyetértek.
Egy rossz-külsejű öregasszony próbálkozása nem túl forgalomnövelő.
Miközben írom ezt a víziót, kiver a hideg verejték…
Kihagyom ezt a borzalmat!
Én nem ezért írok, hanem mert valami bennem erre kényszerít!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése