Labirintus, újra fényben!

    Akkor, mikor új útra kellet térnem, talán éppen megfogant egy élet… Szépen növekedett a világ legbiztonságosabb helyén, melegben, szeretetben.

    

    Ez idő alatt én, az új ösvényem szépségét kerestem. Mentem, csak mentem, sötétben botorkálva, elvakultan az elhagyott utam fényétől, vaksin, fájón, háborgó lélekkel. Kerestem a szépet és a jót, mert annak lenni kell, mert tőlem függ, hogy akkor és ott van-e, ahol éppen járok. Sokat gyötrődtem, fáztam, dideregtem, keseregtem, majd álomból várat építettem.

    

    Könnyen járható utat kerestem, de amit találtam, az sem volt sima. Göröngyök kerültek utamba, aztán szemem megszokva a homályt, látni kezdett. Befelé. Magamba. Tapogatózón a homályban találtam egy halovány fényt, ami kifelé nem látszott, de bennem egyre jobban világított. Végre, már csak néha szenvedtem, mert magamba menekültem.

    

    Az a fény, ott benn, szavakat formált, betűket, mondatokat. Írtam, hosszú órákon át, amitől könnyebb lett az utam, hiszen egyiken valójában tovább botorkáltam, ám a belső utamon száguldottam szabadon, korlátok nélkül, fényben fürödve.

    

    Háborgó lelkem terhétől szabadulva, döntött, ettől megnyugodott. Amíg szükséges, csak addig maradok ezen az úton, majd elhagyva keresek egy fényeset, széleset, ahol kényelmesen, senkit sem kerülgetve, kedvem szerint lépkedhetek. A betűk szaporodtak, egyre csak írtam, aztán könyvvé váltak. Kettő lett, a harmadik még nyers, de az is meg lesz.

    

    Miután magamban elmerülve más életet éltem, halvány hangok szűrődtek fülembe. Előbb nem figyeltem, majd észrevettem. Nem hittem, gondoltam, megcsal az érzékem. Hihetetlen, nem létezhet, velem ilyen nem történhet!

    

    Előző utam hívó hangja simogatta lelkem! Térjek oda vissza, mutatja az utat! Visszavár, mert az az én igazi utam! A kitérőt megtettem, mert kellett. Van ilyen az életben. Kényszer, kompromisszum, ami jó is lehet. Nekem nem jött össze. Csak így vált tűrhetővé, hogy magamba menekültem.

    

    Hívott a régi, fénnyel árasztott, meleg és kényelmes út, mit elhagytam! Kivártam, kivárta, míg küldetésem teljesítem, és íme!

    Visszatértem!

    Az a megfogant gyermek, tán éppen most született! Eddig voltam máshol!

    Táncos léptekkel, repeső szívemmel írom a betűket, itt, hol oly békésen haladtam, fénnyel beragyogott, virággal tarkított utamon! Semmi sem változott, mintha el sem mentem volna!

   Angyalok vezérelnek? Elveszni nem engednek? Hihetetlen varázs, ami történt velem!

   Haladok utamon, jó kedvvel, nem tudva, mennyi az út, mit még meg kell tennem, de kit érdekel? 

   Béke és nyugalom kísérnek, meg tán, az angyalok. Szépen haladok, míg ki nem jutok….