„A SZERELVÉNY UTASOKAT NEM
SZÁLLÍT”
Gyakorta olvastam ezt – dühöngve
– tíz órai munka után, a villamos elején. Az ember hulla
fáradtan rohan, mert látja, bent áll a végállomáson, és nehogy
itt hagyjon, mert késő este már húszpercenként jár. Fájó
lábbal, remegő inakkal odaérsz, és ezt olvasod. A pokol fenekére
kívánod az összes illetékest.
Most a fejemben, sőt, az agyamon
világítanak ezek a betűk! Csak ülök a gép előtt, mert kellene
valamit kipasszírozni az agyamból, ám nincs benne semmi! Kifújta
a szél!
Vagy befújta valamivel, annyira,
hogy nem találok semmit. Egész kellemes ám ez az állapot! Mert
nem csak a jó gondolatokat fedi be, hanem a rosszakat is!
Ritka eset, mikor nekem nincs
mondanivalóm!
Momentán fél-hülyén, laza
vigyorral nyomkodom a billentyűket, mintha valami okosságot vetnék
papírra (blogba), pedig a SEMMI a témám. Az van most a fejemben.
Sikerült annyira ellazulnom, hogy
csak a ruhám tart össze!
Azt hiszem, hogy vasárnap van!
Röhej! Hat éve vagyok nyugdíjas, és még mindig ezek a régi
beidegződések! Mikor lehet „semmit tenni”? Vasárnap!
Késő esti garázsmenet.
Üresjárat. Kongó fej. Majd reggel!
